Otthon dolgozni kisgyerek mellett... Képtelenség? Már-már feladnád a küzdelmet...?

Biztosan te is észrevetted már, hogy az internet (és az "offline" világ is) tele van sikeres, aktív, kreatív és munkájukban termékeny kismamákkal, sokgyermekes családanyákkal. Blogolnak, alkotnak, lendületesen vezetik a vállalkozásukat, s mindeközben jut idejük és türelmük a családjukra, megőrzik jókedvüket és lelkesedésüket, mosolyogva, könnyedén veszik az akadályokat, vagy nincsenek is akadályok előttük. Minden elismerésem az övék! Megmondom őszintén, irigykedve figyelem őket és az eredményeiket. Hogyan csinálják?

Vagy csak kívülről  látszik ilyen rózsásnak a helyzetük?

Nem akarom megkérdőjelezni a róluk kialakult kép valódiságát, csak a saját esetem elgondolkoztatott... Húgom szerint, aki szintén rendszeres olvasója a blogomnak :), ha valaki végigolvassa amit írtam, azt hiszi, hogy egy "szupernő" vagyok - mindig vidám, optimista, erős, talpraesett, aki nevetve oldja meg a feladatait, miközben játszi könnyedséggel vezeti a háztartást, és neveli tündéri gyerekeit. Te is azt hitted, ugye? Jól becsaptalak! :) Most eloszlatom ezt a rózsaszín felhőt! Felfedem valódi mivoltomat! :)

Hogy miért "leplezem le magam"? Azért mert nem biztos, hogy a sok "tökéletes" példa, amit látsz, ösztönzőleg hat rád. Én észrevettem magamon, hogy a nagyon pozitív példák csak egy darabig lelkesítenek. Kezdetben, induláskor erőt adnak: saját szememmel látom, van bizonyíték, hogy meg lehet csinálni - négy gyerek mellett is, alvásidőben, éjszakánként, vagy hajnalban... Ha nekik sikerült, nekem miért ne sikerülne? És próbálok én is dolgozni, a nyomukba érni - három gyerek mellett, délutáni alvásidőben (ez nálunk sokszor kerek 20 perc), éjszakánként (kb.10-fél 3-ig). (Hajnalban nem... erre képtelen vagyok.:) )

Csakhogy furcsamód nálam egyre jönnek a problémák: hátráltat a gyerek, fáradok, türelmetlen és kialvatlan vagyok, fogy az energia és a kitartás, nem tudom tartani a tervet, ami mérhetetlenül bosszant, közben anyaként és feleségként is egyre rosszabbul "teljesítek".

Aztán azt veszem észre, hogy szép szóval élve: kipurcantam. Teljesen. Szellemileg, fizikailag, idegileg. És akkor jön a kétségbeesés: Én erre sem vagyok képes. XY bezzeg igen! Csak én vagyok ilyen béna!!!

Pedig ez nem igaz! Nem vagyok béna, csak éppen míg a saját problémáimat látom - másét nem. Senki sem szereti a világ elé tárni a kudarcait, küszködését, önmarcangolását, elkeseredését, mindennapi harcait, vesztett csatáit. Pedig gyanítom, mindenkinek van része belőlük bőven. Ha ezekről tudnánk, talán jobban elhinnénk, hogy MI is képesek vagyunk a győzelemre. Mert nem csak azt látnánk, hogy lehetséges eredményt elérni, illetve hogy a siker a mi ölünkbe is hullhat, hanem azt is, hogy hogyan lehetséges- küzdéssel, magunkkal és másokkal megvívott harcok árán.

Hadd álljak itt élő példaként azoknak, akik a sok "szupernő" láttán már előre feladnák, mert úgy érzik, arra a teljesítményre, ami a sikerhez kell, ők nem képesek. Túl "kevesek", nem elég erős a személyiségük, azt hiszik nem megfelelők a körülményeik, túl sok akadály gördül eléjük, összeesküdött ellenük az egész világ, és egyáltalán, ez nem nekik való. El kell mondjam, hogy vannak - nagyon is sokan - akik valódi, komoly gondokkal küzdöttek és küzdenek meg sikeresen - betegséggel, megélhetési gondokkal, nehéz gyermekkorral, rossz párkapcsolattal, és még sorolhatnám. Ha Neked is hasonló kaliberű problémáid vannak, megismerkedhetsz ilyen valódi hősnőkkel és erőt meríthetsz írásaikból a HősNők.hu oldalon, illetve a szeptemberben újra megnyíló Felelősségvállalók Zárt Fórumán. 

Én nem vagyok hősnő ebben az értelemben. Az én problémáim azt hiszem, az átlagos körülmények között élő anyákéval megegyező hétköznapi kisebb-nagyobb gondok. Nagy valószínűséggel szinte pont olyanok, mint a tieid. A magunk harcait azonban nekünk, "átlagosnak mondottaknak" is nap, mint nap meg kell vívnunk, hogy előrébb jussunk, és ki tudjunk ugrani a taposómalomból. És ez nem könnyű...

Ne hidd el azt, hogy meg lehet úszni sírás, veszekedés, világgá-megyek-érzés, feladom-érzés, semmit-nem-érek-érzés, belehalok-érzés, most-mi-lesz, elegem-van, és hasonlók nélkül. És ez nem is baj. Természetes, hogy időnként így érzel. Ha nem szokott veled előfordulni, akkor két eset lehetséges: Vagy tényleg szupernő vagy, vagy elértél mindent, amire vágytál, és már nincsenek céljaid...

Ha elő szokott fordulni, akkor pedig egy a lényeg: Tudd, hogy ez nem végleges állapot! Ezek csak korszakok! "Múló rosszullét..." De neked kell kigyógyítanod magad, neked kell kikeveredned belőle. Hogy hogyan, csak rajtad múlik. Nálam ez küzdelem. Van, aki csak megrázza magát, nekem ez komoly lelki munkát igényel.

A tapasztalatom az, hogy a küzdéshez minden nap kell az akarat. Az "akaráshoz" pedig az, hogy a végcél lebegjen a szemed előtt. Ha már igazán akarod, akkor van szükség az önfegyelemre. És persze részletes stratégiára és kidolgozott tervre, hogy legyen mihez betartani az önfegyelmet... :) És kell még plusz motiváció - könyvekből (például ebből), barátoktól, rokon-lelkektől, életünk párjától, gyerekeink szeméből...

És a következő bejegyzés(ek)ben tényleg leírom, én miért szoktam mostanában (is) sírni, kiakadni, lelombozódni, min és miért totojázok másfél hónapja, mi a legnagyobb félelmem/dilemmám, amin még 1 hónapig kénytelen vagyok aggódni, és miért megyek most ilyen korán, 11 órakor aludni! :)

Tarts velem!

Szeretettel:

(Ha még nem tetted, iratkozz fel a blogértesítőmre, hogy azonnal értesíthesselek a legújabb bejegyzésemről! Kattints ide!)