Hát milyen Anya vagyok én??

Az ugye kiderült már rólam, hogy bőven vannak céljaim, megvalósítandó terveim, aktuális feladataim. Egyik rossz tulajdonságom ráadásul, amin egy ideje tudatosan igyekszem változtatni, (csak nehezen megy, mert sokszor észre sem veszem magam...) hogy mindent egyszerre akarok csinálni, és lehetőleg azonnal.
Harmadik gyerekkel, 7. éve itthon, én is bekerültem azok közé, akinek, mint Vida Ági írja a Hősnők minapi cikkében: nehéz elviselni a függőséget, kötöttséget, ami egy kisgyerek cseperedésével jár. 

Főleg, hogy Marci beért az anyák számára szerintem fizikailag legfárasztóbb félévbe, azaz a 18-24 hónapos korba. Ráadásul a nagyok napközben már óvódában vannak, és ez Marci számára nem túl örömteli, mivel igencsak igényli a társaságot. Gyakorlatilag egyetlen percre sem lehet egyedül hagyni, mert elképesztő ötletei támadnak egyik pillanatról a másikra.

Mindig bedőlök neki, amikor szépen elmélyülten, békésen játszik - zene mellett főzőcskézik, épít, kirakózik, kisautózik, pakolgat, olvasgat. Ám mikor sutyiban nekiállok valami alkotó tevékenységnek, hivatalos ügyben próbálok telefonálni, neadjisten bekapcsolom a laptopot, valahogy megneszeli, és a következő másodpercben már a nyers tojásokat rendezi a hűtőben, áll a konyhapulton vitamin után kutatva, terít a porcelántányérokkal, forróvizes fürdőt készül venni a kádban ruhástul, magára rántja a függönykarnist, vizes WC-kefével felmossa a lépcsőt, freskót készít a meszelt falra, esetleg tüzet rak a kemencében... (Most csak az elmúlt pár hét történéseiből szemezgettem...) De minimum rajtam tornázik, visít a fülembe, joghurtot akar enni vagy hámozott almát, 150 cicát és csigabigát rajzoltat (szigorúan énekkísérettel), ő akarja csépelni a billentyűzetet, ki-be dugdozni a konnektort, dörömböl az ajtón, hogy ki akar menni az udvarra, vagy galád módon harmadszor is "direkt" bekakil... Csak azért, hogy vele foglalkozzak. És igaza van! Nekem meg lelkiismeretfurdalásom, hiszen elvileg őmiatta vagyok itthon, ezért kapom a "fizetésem". (Persze érdekes módon az annyira nem bántja az önérzetét, ha főzök, teregetek, porszívózok, vagy a barátnőmmel csevegek telefonon...)

Sok anyuka a délutáni alvásidőben tud nyugodtan dolgozni. Marci délutáni alvásideje sokszor csak 20-30 perc, de legfeljebb 1 óra. Ezalatt pár "rutinfeladatot" el tudok végezni - könyvrendelések adminisztrációja, bevétel-kiadás táblázat, e-mailek megválaszolása, 1-2 telefon, stb. (Nem is nagyon van stb! :)) De ez a fél- háromnegyed óra kreatív, gondolkodást igénylő alkotó munkára nekem nem elég. Mire ráhangolódok agyban, Marci máris jelez, hogy kezdődik a délutános műszak. Ébredezés, uzsonna, és irány az ovi a nagyokért. A három mellett pedig abszolút reménytelen munkán törni a fejem. Szomjas vagyok, éhes vagyok, vizes lettem, kakiltam, hol van ez - hol van az? játszuk ezt - játszuk azt, anya te is!, ezt kérek - azt kérek, vérzik, megvert, elestem, beütöttem, kimegyek, bejövök, menjünk át, átjöhetnek?, ide nézz, kapcsolj villanyt, hogyan kell, képzeld el, miért, mikor, mennyi, hova, megjött apa... végre... Estére zsong a fejem, közben készítjük a vacsorát. Misi gyúrja a túrógombócot, de Marci is mindenáron akarja... A vacsora-fürdés-alvás, esti program alatt már alig várom, hogy magamra maradhassak végre a gondolataimmal.

Kezdődhet az éjszakai műszak!

Ezzel csak egy nagy baj van. 

Nyolc óra körül még nagyon frissnek érzem magam - látom a nap végét, és ez reményt ad. Norbival jut kis időnk egymásra (ezt már tudatosan azelőttre időzítjük, mielőtt nagyon odaragadnék a gép elé). 10 óra körül már le kell küzdenem a hívogató ágy csábítását. Ha ez sikerül, nekilendülök a munkának. Elememben vagyok, (egyetemista koromban is éjjel tudtam leginkább tanulni) kattognak a gondolataim, bizseregnek az ujjaim. Haladok!! Olyannyira, hogy sokszor hajnali kettő - három óra van, mire feleszmélek. Ekkor veszem észre, hogy ég a szemem, hidegre gémberedett az "egérfogó" kezem, bemerevedett a térdem, mert mindig azon ülök, amikor izgatott vagyok...:), fázik a derekam, mindjárt bepisilek, és még nem fürödtem... Aztán bezuhanok az ágyba, és mint akit fejbeütöttek, alszom reggelig, míg meg nem jelenik valamelyik gyerek...

És itt jön az éjszakázás hátulütője: nem tudnak olyan későn kelni a gyerekek, hogy ne érezném korainak az ébredést. Kialvatlanul, fáradtan, nyúzottan ébredni szörnyű... Pláne, ha sok befejezetlen dolog maradt aznapra. Mert ez nem az egyetem, ahol el lehet lógni a napot. A családot nem lehet lepasszolni!  Nincs üresjárat - erről Marci gondoskodik. Én meg persze egész nap azt várom, mikor tudom folytatni. És  türelmetlen vagyok, ingerült, sőt mérges - magamra a "kudarc" miatt, a gyerekre, mert hátráltat. 

Amikor tudatosult bennem, hogy ez az érzés rendszeres, s hogy nem tudok szívből, teljes odafordulással a gyerekekre figyelni, mert csak azt várom, mikor ülhetek a gép elé, mikor magamon is megdöbbentem, mert rájöttem, hogy hetek óta nem volt hosszas locsi-pocsi, fürdés utáni hancúrozás, ráérős esti mesélés, csak ideges villám-mosdás, kapkodás, türelmetlen ágyba-parancsolás, mert sietek dolgozni, hogy lehetőleg éjfél körül végezzek, magamba roskadtam.   

Hát milyen Anya vagyok én?? 

Pont az ellenkezője történik, mint amiért elkezdtem ezt az egészet! A meghasonlástól (és a kimerültségtől) depresszióba estem. Napokon keresztül bőgtem, gyötrődtem - megéri? Mennyivel egyszerűbb lenne visszamenni tanítani... Hiszen ki tudja, sikerül-e, amit elterveztem? De akkor mi lesz az álmaimmal, a mókuskeréken kívüli "szabad élettel"? Akárhogy csűrtem csavartam, arra jutottam, hogy ki kell tartanom, ezt az utat kell választanom. Szerencsére kívülről is jöttek a megerősítések - "ügyesen szoptató" anyák köszönetei, növekvő számú feliratkozó a Jobb tudni, mint megijedni... -re és a blogértesítőre, pozitív visszajelzések a blog olvasóitól - örülnék, ha ide is megírnátok, nem csak levélben! :), a Hősnők zárt fórumán a csajoktól.

Rádöbbentem, hogy változtatnom kell, hacsak nem akarom romba dönteni magamat és  az egész családot.

Persze tervezhetnék egy napra kevesebbet, haladhatnék lassabban, DE van egy közeli dátum, ami eléggé inspirál arra, hogy "projektjeimet" mihamarabb pénztermelővé varázsoljam, és ami miatt ez nem lenne célravezető:

Április 23-án Marci két éves lesz! Az örömteli esemény üröm-tartalma: lejár a GYED-em, hozzájárulásom a családi kasszába ettől fogva a fantasztikus összegű GYES lesz.

Szerencsére azt látom, miből fogok sok-sok :)  pénzt keresni - egyrészt amiből most is már csordogál, azaz a könyv, (a Felicitas "projektről" áprilisban derül ki, mennyire jött be - március végén jut el az első adag hirdetés a kismamákhoz) az MLM üzlet, és ha ezeket sikerül megtöbbszöröznöm, jöhet az ingatlanbiznisz.  

Másrészt a másik naaagy "projektem", (nemsokára többet elárulok róla) amin dolgozom - azaz dolgoznék, ugye... Már nem sok kell a megvalósuláshoz... Elő van készítve, csak szabadságra van szükségem!!! Nyugalomra, időre... Gyerekmentes pár órára...

A megoldás: irány a "bölcsi"!

Hetek óta, (régi elveim ellenére) azon vívódtam, már decemberben, hogy beadjam-e hetente kétszer-háromszor délelőttre Marcikámat egy családi napközibe. Úgy éreztem/érzem, minden porcikámnak szüksége van erre a lépésre, kivéve a lelkemnek… De elnyomtam a hangját… Lelkiismeretfurdalásom van, mégis úgy érzem, ennyi “szabadságra” szükségem van, mert kezdem elveszteni önmagam… Ráadásul nem haladok a terveim megvalósításában, és ettől olyan fáradt és feszült vagyok, mint még soha. A gyerekeim látják a kárát. Remélem kiderül, hogy a “bölcsi” csak az én mumusom…Az első próbálkozás 6 hete történt... Hogy mire jutottunk, és hova vezet, ha  nem csak a szívemre hallgatok, megírom a következő bejegyzésben.

Ugye nem csak én szenvedek az eféle kettősségtől? Nálatok mi a helyzet ezen a téren?

(Ha még nem tetted, iratkozz fel a blogértesítőmre, hogy azonnal értesíthesselek a legújabb bejegyzésemről! Kattints ide!)