HősNőkblogok
Munkaviszony
- milyen ronda szó... Abszolút negatív rezgésű, legalábbis az én fülemnek, de (még) nem vagyok szakértő, mint Manita... (de tőle most Te is megtanulhatsz olvasni a szavakból, számokból az őszi 1-1 napos Névelemzés és számmisztika tanfolyamain - ez itt a reklám helye :) mert az én olvasómként még kedvezményt is kapsz, ha beírod a kupon kódom: ANYA678)
A fenti szót azóta sem találom szebbnek, mióta visszamentem tanítani, bár kétségtelen, hogy egyelőre jó, hogy van. A kérdés most az lett, hogy mennyi ideig...
Ugyanis tényleg érdekes az élet. Tanítómester, aki folyton oktat, speciális módszerekkel, ha hajlasz a tanulásra. Engem most úgy próbál fegyelmezni, döntéshozásra és ezáltal munkára bírni, hogy komoly határidőket szab. Kiderült ugyanis, hogy azzal, hogy részmunkaidőben mentem vissza a Gyes mellett dolgozni, automatikusan megfosztottam magam a kinevezett tanári státuszomtól... BUMM...
Nem mintha tanárként szeretnék megöregedni, de mégis... Hobbiból, félállásban bármeddig szívesen csinálnám, de nem ez egyelőre a lényeg. Jelent egyfajta (lelki) biztonságérzetet kezdő vállalkozóként, ha az embernek van egy biztos állása, fix fizetéssel. Na most, áprilisban, mikor lejár a Gyes, két dolog közül választhatok: vagy teljes óraszámban főállásban dolgozom tovább (jujjj), vagy - főállású anyaként - maradok részmunkaidőben szerződéssel, vagy óraadónak - csakhogy ekkor már nem az én státuszomban, hanem a fizetés nélküli szabadságon lévő kolléga helyén, aki ugye 1-2-5-akárhány év múlva bármikor visszajöhet, és akkor nekem szevasz tavasz...
Magyarul: április az a határidő, amikor el kell tudnom dönteni, hogy be merem-e vállalni a részmunkaidős szerződéssel járó kockázatot, azaz a havi fizetés akármikori megszűnését. Azaz: áprilisra már annyit kell keresnem, és rendszeresen, a jövőre nézve hosszútávon annyit, és olyan biztos forrásból, hogy ezt a rizikót megengedhessem magamnak. Mert főállásba NEM szeretnék visszamenni!!
Ma derült ki még egy határidő - ez januárban esedékes. Erről viszont majd a KismamaCompany oldalain olvashatsz! :)
A kettő együtt továbbra is a komfortzónám határán kívül tart - örvendetes, hogy külső motivációk is segítik az önmotiválást :)
A dolgok egyébként mintha maguktól is rendeződnének. Sorra kerülnek elém azok a dolgok, emberek, lehetőségek, amikre-akikre szükségem van. Ma volt a Hordozás Hete Kaposváron, aholva előadóként hívtak meg, de mivel szombat reggel kilenckor a szakadó esőben nem tolongtak az anyukák, előadás helyett "kapcsolatépítő napot" tartottunk. Előadtam az imami koncepcióját, és lám, találtam egy közreműködő csapatot (találkozhatsz majd velük a Kaposvárimamin) - akik vállalták a cikkek írását, és a leendő fórumban a szakértők szerepét szülésfelkészítés, babahordozás témákban. Nyer-nyer alapon segítjük egymást - tartalmakkal, listával, egymást felépítve és népszerűsítve.
És, sorra kerülnek elém azok az emberek, akik segítségre várnak, vagy nem is várnak, csak "szorulnak", s bennem egyre erősebb az érzés, hogy nekem kell rajtuk segítenem, mert én tudnék segíteni, nálam van az eszköz... Ilyenkor lelkiismeret furdalásom van, mert nem haladok kellő gyorsasággal, pedig a KismamaCompany erről fog szólni, ez lesz a feladata - még ha első pillantásra ez nem is fog mindenkinek feltűnni.:)
A legutóbbi (múlt heti:)) "kezdődő, de mélynek ígérkező érzelmi válságból és általános depressziómból" az alábbi videó robbantott ki. Pedig semmi extra, azon kívül, hogy zseniális szám, egy fantasztikus koncerten, elképesztő arcokkal... Eddig semmi különöset nem váltott ki belőlem, most meg új világnézetet kaptam...
Óriás képernyőn, fülessel, max hangerőn hallgattam, mikor már a család az igazak álmát aludta. A profizmus, a felhőtlen szabadság, a szegény és mégis életigenlő az afrikaiak, a táncuk, Paul Simon mimikája, ami elárulja, hogy úgy él, ahogy szeretné, az alázata, a dalszöveg, a fel-felzúgó tömeg... hatalmas érzelmeket indított el, és sok mindent felpiszkált bennem: a táncos múltam intenzív, jó néhányszor katartikus élményeit (pl. amikor a Szigeten sokezer tomboló ember előtt léptünk fel Boban Markovicékkal, vagy szólót táncoltam egy -egy nagyobb fesztiválon) a bennem forgolódó regényeimet..., a független, önálló üzletasszonyt, aki már vagyok - fejben:), az egyre gyakrabban feltörő magabiztosságot és határozottságot a nemrég még idegen dolgokban...
Majd' egy órán keresztül "bőgettem magam" - legalább hússzor néztem és hallgattam végig...
Most pedig lüktet, soha ilyen élesen/világosan/tisztán, mint most... Bár azt hittem, rég átbillent a kapcsoló az agyamban, rájöttem, még nem voltam kész igazán arra, amire most igen, hogy MEGCSINÁLOM!
Munkaviszony
- milyen ronda szó... Abszolút negatív rezgésű, legalábbis az én fülemnek, de (még) nem vagyok szakértő, mint Manita... (de tőle most Te is megtanulhatsz olvasni a szavakból, számokból az őszi 1-1 napos Névelemzés és számmisztika tanfolyamain - ez itt a reklám helye :) mert az én olvasómként még kedvezményt is kapsz, ha beírod a kupon kódom: ANYA678)
A fenti szót azóta sem találom szebbnek, mióta visszamentem tanítani, bár kétségtelen, hogy egyelőre jó, hogy van. A kérdés most az lett, hogy mennyi ideig...
Ugyanis tényleg érdekes az élet. Tanítómester, aki folyton oktat, speciális módszerekkel, ha hajlasz a tanulásra. Engem most úgy próbál fegyelmezni, döntéshozásra és ezáltal munkára bírni, hogy komoly határidőket szab. Kiderült ugyanis, hogy azzal, hogy részmunkaidőben mentem vissza a Gyes mellett dolgozni, automatikusan megfosztottam magam a kinevezett tanári státuszomtól... BUMM...
Nem mintha tanárként szeretnék megöregedni, de mégis... Hobbiból, félállásban bármeddig szívesen csinálnám, de nem ez egyelőre a lényeg. Jelent egyfajta (lelki) biztonságérzetet kezdő vállalkozóként, ha az embernek van egy biztos állása, fix fizetéssel. Na most, áprilisban, mikor lejár a Gyes, két dolog közül választhatok: vagy teljes óraszámban főállásban dolgozom tovább (jujjj), vagy - főállású anyaként - maradok részmunkaidőben szerződéssel, vagy óraadónak - csakhogy ekkor már nem az én státuszomban, hanem a fizetés nélküli szabadságon lévő kolléga helyén, aki ugye 1-2-5-akárhány év múlva bármikor visszajöhet, és akkor nekem szevasz tavasz...
Magyarul: április az a határidő, amikor el kell tudnom dönteni, hogy be merem-e vállalni a részmunkaidős szerződéssel járó kockázatot, azaz a havi fizetés akármikori megszűnését. Azaz: áprilisra már annyit kell keresnem, és rendszeresen, a jövőre nézve hosszútávon annyit, és olyan biztos forrásból, hogy ezt a rizikót megengedhessem magamnak. Mert főállásba NEM szeretnék visszamenni!!
Ma derült ki még egy határidő - ez januárban esedékes. Erről viszont majd a KismamaCompany oldalain olvashatsz! :)
A kettő együtt továbbra is a komfortzónám határán kívül tart - örvendetes, hogy külső motivációk is segítik az önmotiválást :)
A dolgok egyébként mintha maguktól is rendeződnének. Sorra kerülnek elém azok a dolgok, emberek, lehetőségek, amikre-akikre szükségem van. Ma volt a Hordozás Hete Kaposváron, aholva előadóként hívtak meg, de mivel szombat reggel kilenckor a szakadó esőben nem tolongtak az anyukák, előadás helyett "kapcsolatépítő napot" tartottunk. Előadtam az imami koncepcióját, és lám, találtam egy közreműködő csapatot (találkozhatsz majd velük a Kaposvárimamin) - akik vállalták a cikkek írását, és a leendő fórumban a szakértők szerepét szülésfelkészítés, babahordozás témákban. Nyer-nyer alapon segítjük egymást - tartalmakkal, listával, egymást felépítve és népszerűsítve.
És, sorra kerülnek elém azok az emberek, akik segítségre várnak, vagy nem is várnak, csak "szorulnak", s bennem egyre erősebb az érzés, hogy nekem kell rajtuk segítenem, mert én tudnék segíteni, nálam van az eszköz... Ilyenkor lelkiismeret furdalásom van, mert nem haladok kellő gyorsasággal, pedig a KismamaCompany erről fog szólni, ez lesz a feladata - még ha első pillantásra ez nem is fog mindenkinek feltűnni.:)
Észrevettem, hogy a pozitív dolgok mindig azután következnek, miután magamban lezártam egy rosszabb periódust, és sikerül elrugaszkodnom egy mélypontról.
Nem tudom, valahol olvastam, hogy talán ikrek mivoltomból adódik, (vagy inkább a járatlan utakon való túrázás teszi?) hogy alapvetően optimista és életvidám természetem ellenére sokszor eléggé hullámzó a kedélyállapotom. Ez ellen tudatosan küzdenem kell, illetve bele kell kapaszkodnom a segítségemre itt termő "jelekbe", hogy újra felteljek pozitív energiával - az alkotáshoz pedig bizony annyi kell, ami már túl is csordul!:)
A legutóbbi (múlt heti:)) "kezdődő, de mélynek ígérkező érzelmi válságból és általános depressziómból" az alábbi videó robbantott ki. Pedig semmi extra, azon kívül, hogy zseniális szám, egy fantasztikus koncerten, elképesztő arcokkal... Eddig semmi különöset nem váltott ki belőlem, most meg új világnézetet kaptam...
Óriás képernyőn, fülessel, max hangerőn hallgattam, mikor már a család az igazak álmát aludta. A profizmus, a felhőtlen szabadság, a szegény és mégis életigenlő az afrikaiak, a táncuk, Paul Simon mimikája, ami elárulja, hogy úgy él, ahogy szeretné, az alázata, a dalszöveg, a fel-felzúgó tömeg... hatalmas érzelmeket indított el, és sok mindent felpiszkált bennem: a táncos múltam intenzív, jó néhányszor katartikus élményeit (pl. amikor a Szigeten sokezer tomboló ember előtt léptünk fel Boban Markovicékkal, vagy szólót táncoltam egy -egy nagyobb fesztiválon) a bennem forgolódó regényeimet..., a független, önálló üzletasszonyt, aki már vagyok - fejben:), az egyre gyakrabban feltörő magabiztosságot és határozottságot a nemrég még idegen dolgokban...
Majd' egy órán keresztül "bőgettem magam" - legalább hússzor néztem és hallgattam végig...
Most pedig lüktet, soha ilyen élesen/világosan/tisztán, mint most... Bár azt hittem, rég átbillent a kapcsoló az agyamban, rájöttem, még nem voltam kész igazán arra, amire most igen, hogy MEGCSINÁLOM!
Ha ez tetszik neked, ne fogd vissza magad, tedd közzé a vadonatúj lenti facebook-os "tetszik" gombbal!:)
És hallgasd meg bátran Paul Simont, Téged biztos nem fog úgy felkavarni, mint engem! Jó szórakozást és gondolkodást az Élet Nagy Dolgairól!
Írd meg, ha jutottál valamire!! :)
Szeretettel:
(Ha még nem tetted, iratkozz fel a blogértesítőmre, hogy azonnal értesíthesselek a legújabb bejegyzésemről! kattints ide!)
Bejegyzések
Ó, dehogynem felkavar, tök jó volt ez így vasárnap estére - Simon ezzel a dallal, Peter Gabriel és Youssou'n'Dour a Shakin' the Tree-vel, Sting a They're Dancing Alone-nal (bár ez utóbbi, az igaz, elég szomorú dal), a Human Rights, Now! turné közös dalai - hogyne kavarná fel az ember lányát, amikor boldogult egyetemistakora afrikai-dél-amerikai koncertjeit vagy azok újkori változatait nézi újra - ezektől az emberektől van mit tanulnunk az élet szeretetéről! Én profi táncos sosem voltam, de a budapesti Human Rights, Now! életem egyik legcsodásabb élménye, azt végigtáncoltam, énekeltem, ugráltam, és jó volt felidézni, és közben eltűnődni arról, hogy mi az, ami változott bennem, és mi az, ami ugyanaz maradt. Pedig húsz év választja el a két pillanatot. Kösz az ötletért :-)
VálaszTörlés