Szakad az eső... Mégis délelőtt a városban voltam. "Ügyeket intéztem." Tesco-s bevásárlás, posta, bank, munkahelyen adóbevallással kapcsolatos papírok, tankolás, pár telefon. Egy óra alatt mindennel végeztem!! Hogyan csináltam?
Persze mindazt, amit ezidáig intéztem, egy-két gyerek társaságában tettem. Van jópár élményem, és (utólag) vicces történetem, (sorstársaknak bizonyára ismerős helyzetekkel), és pár jótanácsom a bátortalanabbaknak:
Az, hogy fiatal házaspárként, szó szerint gyerekkel a nyakunkon, végigcsináltunk egy építkezést, sokat segített abban, hogy amikor - immár háromgyerekes anyaként - "üzletasszonyságra" adtam a fejem, elhiggyem, hogy a gyerek nem akadály a hivatalos ügyintézésben.
Persze lassítja és jóval több szervezést igényel. Biztosan vannak olyan helyzetek is, ahová tényleg semmiképp nem lehet gyereket vinni, de ez elenyésző... Ez is csak hozzáállás kérdése.
Egy-két taktikai tanács a nekiinduláshoz:
- A legfontosabb mindig a türelem, és az, hogy ne is akarjunk "normális" üzletasszonyként viselkedni. Ha magunkban ezt letisztáztuk, nem érezzük (annyira) cikinek a helyzetet.
- A ruházat fontos kérdés. Fölösleges kiskosztümös fájint üzletasszonynak öltözni, ha ölbencipelős, túrórudimajszolós, vagy "bárholszopó" gyerekünk van. Fölöslegesen fogunk bosszankodni, hogy összerugdos, összeken, összenyálaz, lebukik... Arról nem is beszélve, hogy az image-t amúgy is romba dönti a pelenkázós táska, és a morzsás babakocsi. Ha pedig hordozós anyuka vagy, mint én, akkor meg nem is részletezem...
- Fontos az időzítés! De ezt összeegyeztetni egy megbeszélt időponttal igazi zsenialitásra vall. Nemcsak, hogy ne késsünk el, hanem hogy ne akarjon a gyerek éppen enniii, inniii, alunniii, kakíniii...
- Szedjük össze a gondolatainkat! Ez sem könnyű, mivel két gondolatkörből kell gyűjtögetni. (Időhiány miatt ráadásul valószínűleg egyidejűleg.) Mit akarok mondani/ kérdezni/ vinni (összes papír, pecsét, kódok, számlák, jegyzetfüzet, telefon, pénztárca, etc.) Mi kell a gyereknek? (peluscucc, inni, kifli, zsepi, kisautó(k), stb.)
Egy-két esettanulmány:
Az ügyvédnél
Az egyik első "nagyon hivatalos" jelenésem cégünk alapításakor volt, mikoris Marcikám 10 hónapos volt. Járni még nem tudott, de már nagyon akart...
Az ügyvéd gyönyörű biedermeier bútorokkal, üveg vitrinekkel, perzsa szőnyeggekkel berendezett irodájába hárman léptünk be. Norbi tartotta ölében Marcit, hogy én, az "Ügyvezető", zavartalanul tárgyalhassak, aláírhassak... A fiatal ügyvédet nem zavarta a jelenléte - neki is pár hónapos volt épp az első gyermeke. Marci amúgy is jó gyerek. Ahogy Móricka elképzeli...
Az első tíz perc békésen telt.
- A cég neve?
- PALMIMAR Kft.
- Hát az meg mi?
Norbi büszkén:
- Ő belőle a "MAR"! Az eleje a másik kettő.
- Áhá! Értem :) Tevékenységi körök?
Mire eldöntöttük, hogy végül inkább (az eredeti elképzelésünktől eltérően) mi is lesz a főtevékenységünk, Marci is szeretett volna magának másikat választani. Egyre erőteljesebben fészkelődött Apa ölében. Norbi erre (még mindig lelkesen) elkezdte róni a köröket vele a szobában, mutogatva neki a szép porcelán csecsebecséket. Ez nem volt jó húzás, mert Marcinak annyira tetszettek, hogy visítva szeretett volna játszani velük.
A baj az, hogy az Apák az első taktikai tanácsot (lásd följebb) nemigen tudják/ akarják betartani, ezért Norbi kezdte megát roppantul kínosan érezni. Diszkrét szájzárral rögvest a kezembe is nyomta Marcit, naivan azt gondolva, nálam elhallgat. Zavarában elfelejtette, hogy Marci, ha baja van, cicin szeret megnyugodni, főleg, ha fél méteres körzeten belül lévén, megérzi rá a lehetőséget... Máris matatni kezdett, majd mikor látta, hogy kicsi a hajlandóságom, ráerősített, és próbálta befúrni magát a blúzom alá. (Elöl nem nyitható felsőben el sem indulok otthonról...) Szoptatni az íróasztal másik oldalán ülő Ügyvéd Úrral szemben már valóban nem illik, ezért a kecskelábú székemet gyorsan a szoba átellenes végébe húztam (rutinosan már a belépéskor felmértem a terepet), befordultam a sarokba, Marcit "elhallgattattam", és egyik kezemben tartva az otthon összeírt listát, szépen bediktáltam a TEÁOR számokat.
Mire alá kellett írni az aláírnivalókat, Marci is jóllakott és megnyugodott. Fel is élénkült. Ügyvédi engedéllyel mászott négykézláb körbe-körbe, asztal alá, szobor mögé... Végülis nem kellett megosztanunk a figyelmünket... Norbi kísérgette, mentette a vázát a lelógó csipketerítőn, a számítógép vezetékeit a csábító konnektorban, a vitrin csapkodásra ingerlő tiffany-üveg ajtóbetéteit.
Pont mire végeztünk, abbamaradt a felfedezőút. Persze csak azért, mert kakilás közben jobb egyhelyben maradni... Úgyhogy új funkciót kapott a perzsa szőnyeg - pelenkázóasztallá avanzsált. Újdonsült, boldog cégtulajdonosként sz@rospelenkával a kezünkben intettünk búcsút az irodának. A közjegyzőhöz ezek után nem vittem fel Marcit... (Szerencsére találtam valakit, aki tologassa a sétálóutcán.)
Ingatlanbefektető, babával...
Már az ingatlantanfolyamokra is az egész család felkísért, mivel Marci még javarészt anyatejen élt. A nagy Budapesten korzósztak, tropikáriumoztak, Marci keresztanyja segítségével. Ebédszünetben szoptatás, az előadások közben SMS-ben szakmai tanácskérések, a tanfolyam végén pedig már félórával a vége előtt lehetett hallani a bandát a folyosón...
Amikor "élesben", mint (kezdő) ingatlanbefektető elmentem piackutatásra és kapcsolatteremtésre pár ingatlanközvetítő irodába, Marci szintén mindig elkísért. Beszíjazva a babakocsiban türelmesen várta, amíg előadtam a tervemet, hogy olcsó, lelakott, de jó "fizikai állapotú", jó helyen lévő ingatlanokat keresek befektetés céljából. Persze az ő türelme is véges, és mikor már a péppé csócsált kifli sem elégítette ki, a közvetítő srác megsajnálta, és mielőtt közbe léphettem volna, kezébe nyomta a céges telefonját, hogy azzal játszon. Marci ragyogott a boldogságtól. Örömében gyorsan a szájába is vette, de mindegy volt már, mert a pépes kifli a kezéről már úgyis a billentyűzetrebe került... A srácnak először nem is volt gusztusa visszavenni, ezért Marcinak volt még ideje két embert felhívni, és elküldeni egy üres SMS-t.
Rögtön meg is néztünk két lakást. Oda már nem ő kísért el, :) hanem egy hölgy. Jobb is volt így, hiszen így az üres lakásban szoptatás közben is tudtunk beszélgetni a lakás tulajdonosáról és a lakás paramétereiről. A következő lakás a második emeleten volt. Gondoltam, jó ötlet, ha Marcit beteszem a Mei Tai-omba. Mégiscsak egyszerűbb azzal közlekedni. (Itt találsz nagyon szépeket) Az utcán sittysutty felszereltem a hátamra (ha hordozol, tudod, hogy már ekkor furán néz mindenki...), irány a lakás. Itt már mértem, tervezgettem, számolgattam - volna, ha Marci időközben nem kakilt volna be... Mei Tai le, közvetítő hölgy felhozta a kocsiból a lent hagyott pelenkázó felszerelést (ja, akkor épp mosható pelusoztam! :)), tisztába tevés. Persze Marci nem akart visszamenni a hátamra. Csakhogy ez a lakás be volt rendezve... Tehát a visító, ellenkező Marcit visszaszuszakoltam a hátamra. Mosolyogva próbáltam a pislogó közvetítőnek magyarázni, hogy a hordozás nem rossz a gyereknek... Hamar végeztünk. De aznap még egy lakás hátra volt, ahol a tulaj várt minket a megbeszélt időpontban. Szerencsére Marci az autóban azonnal megnyugodott, úgyhogy nekivágtunk. A nyugalom a második kanyar után mély alvásba fordult. Most hogy nézem meg a lakást? A közvetítő ment föl először, köszönni..., aztán lejött, és a kocsinál őrizte alvó gyermekemet, amíg én végigfutottam a lakáson...
Az ingatlanos terveim egyelőre szünetelnek - egyéb okok miatt (nem a gyerekek, és nem a válság...), de ami késik, nem múlik...
Könyvterjesztés, gyerekkel...
Amikor elkészült a könyvem második utánnyomása Pécsen, (60km-re Kaposvártól, azaz tőlünk) az átvétel napján el is lehetett vinni a rendelt példányokat az Alexandra fő (pécsi) raktárába. Úgy alakult, hogy egyedül kellett érte mennem, és Marcit sem tudtam kire hagyni. (Akkor még valami miatt nagyon ellenálltam a babysitter gondolatának...) Szép időnk volt - otthon. Pécsre érve olyan felhőszakadásba keveredtünk, hogy ömlött az eső a szélvédőn, és a széllökésekkor hangosakat csattant. Ilyenkor szép könyveket pakolni, nőként, kisgyerekkel! De nem pánikoltam. Egyrészt, mert mire megtaláltam a nyomdát, pont szimpla zivatarrá mérséklődött az eső. Másrészt, mert ha segítséget kell kérni, nem vagyok szívbajos. Így is lett. A nyomda tulaja pakolt sajátkezűleg.
Ebéd az ismerőseimnél. Ott kivártuk, míg az újra tomboló időjárás annyira megszelidült, hogy be mertünk szállni az autóba. Már nem esett annyira, csak úgy éreztük, mert a szél vízszintesen röpítette az apró cseppeket.
Irány a raktár. Marci öt perc után már aludt, tehát vele már nem kellett foglalkoznom. Itt-ott lehúzódva az útról, nyugodtan bogarászhattam a térképet, nem feladva a reményt, hiszen az hal meg utoljára, hogy egyszer rájövök, hol állok most... Cirka egy óra múlva, a Jóisten segedelmével el is jutottam az Alexandra raktáráig. (Bár hátulról alig ismertem rá... ) Miután kitöltöttem életem első szállítólevelét, és átadtam a könyveket, fütyörészve indultunk haza, szinte egyből rátalálva a helyes útra. Marci meg olyan rendes volt, hogy csak az utcánk végében ébredt föl. :)
"Muszáj helyzetek", amikor nincs mit tenni...
A fenti helyzetek kihagyhatók lettek volna minden bizonnyal, de valami miatt mégis bevállaltam. És vannak váratlan helyzetek, amikor "nincs visszaút". De mindent túlélünk! :)
Jártam már úgy, hogy egyedül a három gyerekkel nagybevásárlás végén, fél 12-kor (kisgyerekeseknek sokatmondó időpont) mikor akartam fizetni, (mögöttünk a sor, a nagy nyafog, a középső meg akar lógni, a kicsi visít) kiderült, hogy meghibásodás miatt nincs kártyás fizetés, készpénzem nulla... Cucc marad, gyerekek be az autóba (februárban - kabát, sapka, sál, sok-sok kesztyű...), irány az automata. Vissza a boltba, gyerekek ki, sorbaállás neeem, fizetés, autóba vissza. Kicsi elalszik többiek éhesek...
Szomszédasszonyomnak nemrég négy bankot kellett egy délelőtt végigjárnia a másfélévesével. A babakocsit otthon felejtette, (8 km a város, időpontra ment), a kicsi egyre nyűgösebb lett, és mikor a cipekedéstől a hátán a csorgó vízzel, a negyedik bankhoz már majdnem odaért, megszólalt a mobiltelefonja, a harmadikból, hogy ott hagyta a pénztárcáját... Majdnem sírva fakadt... De ilyenkor jön az anyai fogösszeszorítás, ami továbbvisz...
Szoptattam is már a város főterén a padon ülve, próbafülkében, kávézóban, játszótéren, autóban. (Ha szoptatási tanácsokra van szüksége ismerőseidnek, tudod, hol találsz...)
Tehát semmi sem lehetetlen! Ezek csak korszakok! :)
Kérlek, oszd meg velem/ velünk Te is "gyerekes-ügyintézős" élményeidet!
Szeretettel:
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése