Általános iskolás koromban középtávfutó voltam. Inkább "ezerötös", de "négyszázban" is sokszor indultam városi és megyei versenyeken. Mindig nagyon izgultunk a sorsoláson, ki ki mellett, melyik pályán fog futni, kivel kerülünk egy csoportba, sikerül-e nyerni, dobogóra kerülni... De azon sosem izgultunk, hogy beérünk-e a célba.
1500-on több aranyat is szereztem, de négyszázon sosem nyertem. Volt két lány a korcsoportban, akiket képtelenség volt legyőzni. Egyszer nem sokon múlt, hogy sikerült itt is érmet szereznem. Az utolsó százon mindenki belead apait-anyait, most is rohantunk, ahogy csak bírtunk, már közel volt a cél, amikor az a lány, aki mindig győzni szokott, és aki most is vezetett, annyira igyekezett, hogy felbukott. Nagy sebességnél ez nem vicces látvány... Akkor még salakos pálya volt, iszonyú volt rajta esni. Míg mi szinte megtorpantunk, ő a másodperc töredéke alatt felpattant, és mellbedobással "beugrott" a célba. Utána persze már sírt, és elvitték lekezelni a sérüléseit, de megnyerte a versenyt! Később az eredményhirdetésen már boldogan mosolygott a dobogó tetején. Ez a nyerő hozzáállás!
Miért mesélem mindezt?